Kezdetek

A dunaújvárosi Révbüfé,
ahol az Illúziók c. film zöld utat kapott
Ha most visszamennénk az időbe, és valamikor 2000 tavaszán rápillantanánk filmes csapatunk kezdetleges honlapjára, a “filmtervek” oldalon több cím között ott találnánk az Illúziókat is. Persze akkortájt ez egy utopisztikus elképzelés volt: kevés pénzből, amatőr körülmények között a barátainkkal megfilmesíteni Richard Bach kultikus regényét. Le is vettük a tervet hamar a napirendről, és évekre elfelejtődött.

2007 augusztusában került elő ismét, amikor a dunaújvárosi Révbüfében összefutottam Váczy Karival. A dolog nem volt magától értetődő, ugyanis ő Pesten lakott, én Dunaújvárosban, és egyébként sem jártunk össze már évek óta. Rémlik, hogy egyszer talán, évekkel ezelőtt ő is szóba hozta már az Illúziókat, talán kifelé jövet az egyik filmünk premierjéről… nem tudom… De most olyan magától értetődően vette elő a témát, mintha folyamatosan csak erről beszéltünk volna abban az időszakban. Megcsináljuk a filmet? – kérdezte, és én igent mondtam rá. Hozzá kell tenni: tisztában voltam vele, hogy egyrészt Kari áll most olyan anyagi helyzetben, hogy képes felkarolni egy ekkora vállalkozást, másrészt azt is tudtam, hogy ha valamit a fejébe vesz, akkor véghez is viszi.

Mit éreztem abban a pillanatban? 24 évvel azután, hogy elhatároztam, filmrendező leszek, ha felnövök? 11 évvel azután, hogy nyilvánosan bemutattam első, még megmosolyognivalóan naiv filmemet? És alig két évvel azután, hogy feladtam a filmezést mondván: reménytelen pénzt szerezni a terveimre?

Nos, el sem hittem. Akkor épp egy hosszú utazás előtt álltam, de megígértem Karinak, hogy egy hónappal később hívom, és átbeszéljük a dolgokat. Így is történt. Egy hónappal később félve telefonáltam, de ő még mindig ugyanolyan határozott volt, mint első alkalommal. Közölte, hogy akár azonnal belefoghatunk a forgatókönyvírásba. Én óvatosabb voltam, javasoltam, hogy bízzuk ezt egy szakmabelire, nem akartam abba a csapdába esni, mint a magyar rendezők némelyike: lelkesedésében ő maga írja a filmjét, és nem ismeri fel, hogy a forgatókönyvírás nem egyenlő sem a regényírással, sem a filmrendezéssel. Hiába szeretek én is forgatókönyveket írni, ha komoly a tét, átadom a feladatot inkább egy kedves barátomnak, akivel már több, mint egy évtizede dolgozom együtt, és aki már két tucat könyvön van túl. Kari beleegyezett, én pedig felhívtam Kis-Szabó Márkot.