A helyszínek

Az egyik kedvenc helyszínünk – sajnos nem került bele a filmbe
Sejtettük, hogy probléma lesz a helyszínek kiválasztása. Eddigi filmjeink főleg Dunaújvárosban játszódtak, és nem okozott különösebb gondot megtalálni azokat a külsőket és belsőket, amelyeket a történet megkívánt. Most viszont a jelenetek többsége a szabad ég alatt játszódott, és még az a tény is bonyolította a dolgot, hogy egyeztetnünk kellett a repülőkkel: hol szállhatnak le.

Márk ilyeneket írt a forgatókönyvbe: “Egy fa áll a mezőn”. Na most én ebből arra következtettem, hogy egyetlen fa áll a puszta közepén, ott játszanak a gyerekek. Továbbá: kell egy patak. Egy magányos torony, ahonnan Ricsi ledobja fából készült repülőgépét. Nem is beszélve azokról a jelenetekről, ahol Don és Richard sétareptet.

Szóval főhetett a fejünk. A helyszínlista nem volt éppen rövid, és csupán ilyen megnevezések szerepeltek a tételek között: mező 1, mező 2, stb. Eredetileg három pusztát terveztünk, mivel a történet szerint a két pilóta városról városra repül, mindig máshol szállnak le, csupán egyetlen napot töltenek egy helyen. Aztán egyrészt rájöttünk, hogy a forgatókönyvet figyelembevéve ez nem logikus, hiszen mi úgy értelmeztük a történetet, hogy egyetlen falu szélén tartózkodnak több napig, másrészről az előkészítések alatt egyértelművé vált, hogy örülnünk kell, ha egyetlen olyan széles pusztát találunk, amely megfelel minden követelményünknek.

Merthogy nem legyen a képben semmi mesterséges, értsd: villamos vezeték, oszlop, stb. Ezenkívül a két repülőgép le tudjon szállni a földre, és kapjunk rá engedélyt. Legyen a közelben falu vagy város, ahol a stáb étkezni és aludni tud, stb. Ahogy múltak a hetek, egyértelművé vált, hogy egy repülőteret kell keresnünk. Az sem volt lényegtelen, hogy a két repülőgép éjszaka nem tartózkodhat a szabad ég alatt, így hangár is kell.

Itt töltöttük a legtöbb forgatási napot
Kiderült továbbá, hogy a repülés nem kevés pénzbe kerül, így az sem mindegy, hogy milyen messze van az adott helyszín a repülők telephelyétől.

Elkezdtünk fényképeket nézegetni a magyar repterekről. Végiglátogattunk párat. Volt, ahol minden beton volt. Volt, amely repteret óriásplakátok vettek körül multireklámokkal. Másutt a hangárok belátszottak a képbe. Majd sokára találtunk egyet, amely tökéletesnek tűnt. Gyönyörű hegyek, dombok veszik körül, sehol egy hangulatrontó vezeték vagy objektum, a távolban piroslanak a falu/város háztetői, és minden zöld, csupán az ég kéklik vakítóan…

És a reptérvezető olyan összeget közölt bérleti díj gyanánt, amelyet képtelenség lett volna kifizetni. Legalábbis az első telefonbeszélgetésünk alkalmával így állt a helyzet. Adtunk még egy esélyt, megbeszéltünk egy személyes találkozót. Sejtettem ugyanis, hogy mi a baj: a filmforgatás szó hallatán a bácsi szeme előtt kamionok, sínek, büfékocsi, ötven fős stáb, rendetlenség, rombolás képei jelentek meg. Személyesen viszont sikerült megvilágítani előtte, hogy ez egy kevés pénzből készülő független film, csupán egy tucat ember jön a színészekkel együtt, hozunk két kis sátrat pár székkel, stb. Arról is biztosítottuk, hogy nem foglaljuk el a leszállópályát, csupán meghúzódunk az egyik sarokban, és szolidan filmezünk. A bácsi megértette a dolgot, és megadta a forgatási engedélyt… az elsőre mondott ár töredékéért. Annyit tanácsolt csupán, hogy ne hétvégén forgassunk, mert akkor turisták, kirándulók, gombaszedők és öngyilkos-jelöltek árasztják el a repteret, nem is beszélve a vitorlázókról és egyéb légivagányokról.


Ezt a helyet szereztük meg a legnehezebben
Nem haladtunk viszont a többi helyszínnel, nem tűnt jó ötletnek, hogy nyakunkba vesszük az országot, és fotózunk nyakra-főre, úgy gondoltuk, inkább kéne keresni valakit, aki már ezt korábban megtette. Így hozott össze a sors egy különleges emberrel, akit Álmosnak hívnak, és elsőre ráállt, hogy megosztja velünk tapasztalatait helyszínkeresés ügyileg. A fiatalember minden várakozásomat felülmúlta, bekapcsolta számítógépét, és megkérdezte, mire is van szükségünk. Elrebegtem, hogy kell egy fa, egy patak, egy torony, stb. Álmos megnyitogatta “fa”, “patak”, “torony” elnevezésű mappáit, és tulajdonképpen konkrétan megmondta, hogy melyek azok a magyarországi tájak, amelyekről beszélek. Nem volt más hátra, mint a helyszínek személyes felkeresése. Tavaszodott, és elkezdtünk kirándulni Julival. Kari kezdetben még csatlakozott, majd inkább kölcsönadott egy autót, amellyel utazgattunk. Csodálatos helyeken jártunk, rengeteget fotóztunk, és ekkor kezdtem megérteni Janisch Attila rendező barátomat, aki tájakra építi a filmjeit. Megesett, hogy egy adott helyszín új jelenet írására inspirált, és a film elkezdte átírni önmagát. Torony helyett magas szikla lett, majd miután megláttam az elképzelt tornyot, született egy új jelenet. Egyszer naplemente idejében autóztunk el egy dimbes-dombos, örökzöldekkel borított tünemény mellett, és azonnal beleszerettem. Még egy új jelenet. És lassan kezdett összeállni a kép. A legnehezebb feladat talán a film záróképei felvételéhez szükséges hely fellelése volt. Ehhez a jelenethez szükségünk volt legalább száz statisztára. Kari ötlete volt, hogy ezt a felvételt kössük össze egy rendezvénnyel, amelynek az ő cége a házigazdája, és kérjük majd fel az ott lévőket, hogy jöjjenek el a forgatásra. Ehhez az kellett, hogy a város közepén lévő rendezvény helyszínéhez közel találjunk egy érintetlen, természetes mezőt, ahol le is lehet parkolni sok autóval, de nem látszanak bele a képbe, továbbá illeszkedjen a film hangulatához.

A büfé, ahol egy valódi pilótával találkoztunk
Álmos megadta egyetlen tippjét, amely be is jött: gyönyörű mező, magas szikla: elképesztő. Elképesztő volt szintén a bérleti díj, legalábbis első hallásra. A terület tulajdonosa ugyanis üzleti lehetőséget látott a kérésünkben, és a forgatás előtt egy héttel olyan összeget kért, amely kifizethetetlen volt a számunkra. Kétségbeesés következett, főleg, hogy Álmos is csak tanácstalanul ingatta a fejét: még egy ilyen helyet, ahol ennyi minden feltétel stimmel, nem tud ajánlani. Szintén a személyes beszélgetésben bíztunk, ám ezúttal Juli egyedül kereste fel az illető úriembert. Kilenckor volt a találkozó, tízkor mámoros hangon hívott fel, és újságolta a hírt, miszerint az úr kezet csókolt, kedves volt, és miután megértette, hogy kik vagyunk és mit szeretnénk, ingyen rendelkezésünkre bocsátotta a terepet. Tudta vajon, hogy milyen jót tesz, hogy mekkora örömet szerzett egy csomó embernek? Remélem, meg fogja tudni.

Szükségünk volt egy útszéli büfére, ahol a jelenet szerint a két pilóta reggelizik – pontosabban szólva kolbászt fogyaszt. Nem volt tipp, későbbre is hagytuk a keresést, inkább a puszta közepén található fát kerestük. Egyszer csak megláttunk egy útszéli büfét. Odabent a tulajdonos tartózkodott a pult mögött, valamint egy 60 év körüli bácsi kockás ingben, kantáros nadrágban, aki épp kolbászt evett. Elmonduk, hogy filmhez keresünk helyszíneket. Megemlítettük, hogy a történet két repülőpilótáról szól, akik sétarepültetésből élnek. A bácsi nevetni kezdett, és elmondta, hogy ő nyugdíjas pilóta, aki sárkányrepültetésből él, és épp a reptérre indult, csak beugrott falatozni. Ki is vitt minket a reptérre, meg láttuk is később a levegőben a sárkánnyal.

Ezt jó jelnek vettem, és bár később még találtunk pár hasonló vendéglőt, éttermet, stb., ezt már semmi sem múlta felül.
És hát az első forgatási napra megtaláltuk az összes helyszínt, külsőt, belsőt egyaránt.