A forgatás

Felvétel a tűzoltókosárból
Általában az első forgatási nap nem szokott fényesen sikerülni. A stáb még nem szokott össze, nincs meg az összhang, a karakterek még nyersek talán, és bizony el is lehet szokni a filmezéstől, főleg, ha ez ember nem rendszeresen műveli (ahogyan mi sem). Ezért könnyebb, egyszerűbb jelenetet érdemes választani az első napra. Nos, belecsaptunk a lecsóba, később részletezett okokból a film utolsó képét szemeltük ki. Gáspár Tibor említette korábban, hogy milyen jó lesz majd eljátszani az utolsó jelenetet, amikor már végigélte az egész folyamatot, Don megismerésétől kezdve a végzetéig. Hümmögött hát kissé, amikor felvilágosítottuk, hogy ez lesz a legelső, amit felveszünk. De hát “nehéz szakma”, ahogyan ő szokta mondani.

Tömegjelenetről volt szó. Kari, áldott producerünk cége aznapra szervezett egy rendezvényt, amelyen több száz ember vett részt. Kitaláltuk, hogy a vendégeket megkérjük: csatlakozzanak hozzánk a forgatásra, legyenek ők a tömeg. Háromszáz emberre számítottunk, végül is száz jött el, de elég is volt. Tűzoltókocsi emelte fel a kamerát kb. 25 méter magasba. Tibi bácsi ott üldögélt egy sziklaszirten. Én csodáltam. Ott ugrált, szaladt, álldogált a magas, csúszós, salakos sziklán, és egy csepp tériszonya sem volt. Többször óvtam, hogy vigyázzon, de lazán megnyugtatott: - Két gyerekem van, gondoskodnom kell róluk, nyugi. De igazán csak akkor nyugodtam meg, amikor végre lekászálódtunk a magasból, és a mezőn folytattuk a munkát.


Az első képek egyikének felvétele
(Gáspár Tibor, Szentkúti Tamás és Szende Viktor)
Nagyon meleg volt. Erre a forgatási napra (rövidsége folytán) még nem vittünk ki sátrat, mobil wc-t és egyéb luxuscikkeket, a stáb kénytelen volt egy közeli romos ház rejtekében meghúzódni a nap elől. Voltak itt olyanok, akik korábban soha nem vettek részt filmforgatáson: Rita a rendezőasszisztens, Andi a sminkes vagy Tibi és Zsolti, két technikusunk. Ám mindenkinek óriási élményt jelentett az első nap, és még mit sem sejtettek az elkövetkezőkből.

Beindult a nagyüzem. Három nap egymás után a repülőtéren. A szállást egy közeli panzióban oldottuk meg. Tulajdonképpen ez volt az első igazi első nap. A reptérről tudni kell, hogy gyönyörű. Körülnézve mindenhol dombok, zöld és béke. És süt a nap hétágra. Csoda-e, hogy délután három óra után ferde szemmel kezdtük méregetni a Richard által délelőtt sütött bundáskenyeret, melyet még el kellett fogyasztani a két szereplőnek. Majdnem biztosra vettük a szalmonella jelenlétét az étekben, ám utólagos tünetek, pontosabban azok hiánya nem igazolta sejtésünket.

További megkönnyebbülés volt részemről az is, hogy bebizonyosodott: meglehetősen könnyen lehet mozgatni a két repülőgépet. Főleg a PO-2 tűnt korábban mozdíthatatlan monstrumnak a hangárjában állva, a nyílt színen viszont látszott, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Repülésre az első nap nem volt szükség, ha pedig pár méterrel odébb kellett gurítani a gépet, némi összefogással könnyedén ment.

A forgatás – az elején – már nem annyira. Valahogy elvesztünk a snittekben és a fahrtsínépítésben. Órák teltek el, és még sehol nem tartottunk. Mostanra éltük meg a hosszú, filmezésmentes időszak következményét: kissé nehezen indult be a folyamat. Később ez védjegyünkké vált: hiába értünk ki rendszerint nyolcra a helyszínre, a kamera ritkán indult el tíz óra előtt. Viszont becsületünkre legyen mondva: ha egyszer elindult, akkor már olajozottan ment a munka - egész naplementéig. Megkaptuk ukászban ugyanis, hogy este nyolcig maradhatunk a reptéren. Persze ez olykor fél kilenc lett, de a pilóták is közölték velünk, hogy naplemente után nem repülhetnek, addig be kell érniük a hangárba. A Gerle rendszerint a helyszínen maradt, a PO-2 viszont minden alkalommal hazarepült. Az első nap felvettük Richard és Don találkozását és első beszélgetését, ahogy terveztük, és mehettünk a szállásra.


A stáb egy része a szállás előtt
(Bierbauer Rita, Bernáth Zsolt, Milka Julianna, Karalyos Gábor, Illés Zsolt és Szentkúti Tibor)
E helyütt kell bemutatnom Albertet, a szállásadónkat. Ukrán fiatalember, akivel roppant módon sikerült összebarátkoznunk. Lehet, hogy ő most nem ért egyet a megállapításommal, de egész jól összecsiszolódtunk a végére. Kezdetben gyanúsan méregetett minket: jön valami filmes banda, hangosak, éjfélkor még a ház előtt tivornyáznak (értsd: beszélgetnek), és alkudoznak (értsd: ingyen kértük a reggelit). Ezen kívül még kell egy plusz szoba, meg nem is négy éjszakára maradnak, hanem hatra (ezt még nem tudhattuk akkor), arról nem is beszélve, hogy a végén már Albert pincéjében tároltuk az ásványvíz-készletünket, a kellékeinket, nála főztük a kávét, stb.

Tulajdonképpen sokáig találgattuk, hogy nyers stílusa és vendégűző modora vajon azt fejezi-e ki, hogy utál minket, vagy csak egyszerűen viccelődik velünk e sajátságos módon. Abban maradtunk, hogy ez csak humor, és valójában kedvel minket… Amely vonzalmát egyik este egy demizson vodkával bizonyította, amelyet fogyasztásra kínált fel. Alkut ajánlott: ha megisszuk az egészet, akkor nem kell fizetnünk a szállásért. Úgy alakult, hogy fizettünk…

A harmadik napon vettük fel a nagypapa és a kislány jelenetét. Érkezett Bitskey Tibor bácsi és egy tündér (vagy angyal) Gerő Anna személyében. A kislány megjelenése azonnal a stáb több tagjánál beindította a gyermekvállalási kedvet, és még nem sejtettük, hogy ez csak fokozódni fog, ahogyan később más kiskorúakkal is gyarapodott a stáb. Anna remek volt, Tibor bácsi természetesen szintén, bár nem akart az istenért sem repülni, hivatkozva a közelmúlt sajnálatos repülőszerencsétlenségeire. Így csak gurult egy kicsit a Gerlével, és egy úgynevezetett csőkamerával vettük fel a képet.


A nagypapa "repül"
(a gépben Gáspár Tibor és Bitskey Tibor, a kép bal szélén Ezer Zsolt kollégánk)
Erről pár szót. Rátaláltunk Ezer Zsolt kollégánkra (ő csak így írja nevét: 1000 Zsolt), aki arról híres, hogy fel van fegyverezve pár kiló csőkamerával, ami tulajdonképpen egy kicsiny méretű optika, mely könnyűszerrel rászerelhető repülőgépekre, hajókra, szóval bármilyen járműre, és így együtt mozoghat azokkal. Örültünk a technikának, bár később rá kellett jönnünk, hogy sajnos nem használható minden esetben úgy, ahogyan elképzeltük. Immáron olyanok voltunk, mint egy nagy család. Összebarátkoztunk, jól tudtunk együtt dolgozni, és egy különös nyelvet is kifejlesztettünk magunk között. Segédoperatőrünké, Viktoré volt az alapötlet, mi pedig rákontráztunk. A sajátságos szleng működését a magyar nyelv tárgyragja, az állandó “t” adja. Na most, mi olyan mondatokat igyekeztünk alkotni, amelyekben “t” végű szavak szerepelnek tárgyas ragozásban, csakhogy mi elhagytuk a ragot. Emígyen keletkeztek a következő mondatok: “Vegyük fel a jelenet.” “Hova építsem a fahrt?” És hasonlók. Később továbbfejlesztettük a módszert, így a magyar nyelvvel való játszadozásunk eredménye lett többek között az “Ez kinek a haja, Don?” a “Megnézem, hogy a nap lement-e.”, nem beszélve Tibi leleményéről: “Nem értem, hogy a víz mért ék…” (merthogy épp egy vízmértékkel állította be a fahrtsín szintjét). Ennyit erről, Rejtő Jenő bizonyára vigyorog a sírjában.

Ugrottunk az időben, mármint a film története szerint, és kihagytunk egy később rögzítendő éjszakai jelenetet. Eljött az a reggeli pillanat, amikor először tűnik fel a regényben fontos szerepet kapott Messiások kézikönyve. Ez a mi verziónkban egy rongyos, olajos füzet, a címe: Emlékeztető a fejlett lélek számára. A jelenet felvételét nehezítette, hogy a képbe folyton besétált/rohant egy kutya, aki aztán széttépte a kölcsönkapott gázpalack dobozát, és akit kénytelenek voltunk megkötni, hogy tudjunk dolgozni, majd heves lelkiismeretfurdalások közepette oldoztunk el este. A nap fénypontja volt, amikor szinte a teljes stáb fahrtsínt cipelt, beleértve azokat is, akiknek abszolút nem ez lett volna a dolguk, mint például Gáspár Tibor vagy Ezer Zsolt.


Cipekedik a stáb
Szépen sikerültek viszont a képek, és jöhetett a szórakozás, mármint az időközben érkező statisztáknak. Ekkor rögzítettük ugyanis a film sétarepültetés jelenetét, amely nem volt más, mint őszinte örömködés. Nem terveztük, így nem is ígértük mindenkinek, hogy repülhet, de látva a boldog arcokat, mindenki felmehetett, aki akart. Már-már megható volt együtt látni ennyi ujjongó embert, csupán azért, mert pár percre a levegőbe emelkedtek, és nagyszerű volt látni a két gépet is repülni. A repülők felszállását mindig taps és integetés kísérte.

Hm. Kezdtük megérteni a jelenlévő pilóták és repülősök szenvedélyét…
Producerünk, Kari első alkalommal tette tiszteletét a forgatáson, megállt, végignézett a két repülőn, a sátrakon, síneken, kamerakocsin, egyéb technikai eszközökön valamint a jelen lévő huszonvalahány emberen, és azt kérdezte: - Ezt mikor és hogyan hoztátok össze?
És végül a Gerle belerepült a lenyugvó napba. Rádión tudtuk instruálni a pilótát lentről, és tökéletes lett a snitt. Giccses, ezerszer elsütött kép, de mégis… valódi, nem számítógép munkája, és mi csináltuk. És benne lesz a filmben.

Egy nap szusszanás következett, és kezdhettünk dolgozni Márkkal és Nicolasszal egy másik helyszínen. Szeles nap volt. A korábbi gyermekvállalási kedv lelohadt kissé, amikor a két fiúgyermek megjelent, és forgatni kezdtünk. Főleg Nicolas hiperaktivitása jelentett megpróbáltatást a csapatnak, csak egy percig nem figyeltünk oda, a kisfiú máris a hegytetőn szaltózott életveszélyes magasságban, és mélységek fölött. De hát nem mindennapi szereplőket akartam, ugyebár…


Rohannak a gyerekek, és rohan a kamera
Persze beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A nap egyedüli megtorpanását az okozta, hogy reggel érkezett egy piros autó, amely leparkolt tőlünk elég messze, és egészen estig nem is zavarta a forgatást. Ám a tulajdonosai eltűntek a tájban, és hat órára úgy alakult a helyzet, hogy az autó pont szemben parkolt az általam óhajtott képpel. Megvolt a fa, amiről álmodtam, a dombok elektromos vezetékek nélkül, és a kép közepén ott állt egy kocsi! Dudáltunk. Sokat. Majd felötlött, hogy feltörjük, eltoljuk, netán felgyújtjuk a gépjárművet. Nem tettük. Végül kompromisszumot kötöttünk, és egy olyan beállítást választottunk, ahol a fa törzse pontosan kitakarja a kocsit. Azután rohantunk versenyezni a naplementével, amely ugyan jót tett a képek színének, viszont azzal fenyegetett, hogy nem végzünk aznap. Végeztünk.

Megálmodtam egy búzamezős képet. Mint kiderült, nem is oly könnyű búzamezőt találni, amely egyrészt megközelíthető autóval, bele lehet gyalogolni anélkül, hogy szanaszét törjük az ágakat, nincs a hátterében villanyvezeték vagy más objektum, és ráadásul beilleszkedik a forgatási rendbe és időbe távolságilag. Ott találtuk meg a megfelelő helyet, ahol senki sem gondolta volna: egy gumigyár szomszédságában. Ide érkeztünk reggel nyolckor, letáboroztunk, felállítottuk a sátrat, bekentünk magunkat naptejjel, és az elhaladó autósok álmélkodása közepette forgatni kezdtünk. Persze csaltunk a képpel rengeteget, olyannyira, hogy ember nem mondaná meg, hogy hol voltunk, és hogyan szimuláltunk végtelen búzamezőt a főút mellett. Legyen hát ez a mi titkunk.


Andi dolgozik…
Utazós nap volt egyébként. Innen rohantunk tovább repülni egy kicsit a Gerlével (pontosabban Richard repült), majd egy másik reptéren zártuk a napot, ahol is a két gép együtt szállt fel a naplementébe egy dialógust követően. Kísérlet volt. A sokadik helyszínen találtuk meg azt a naplementét, ami megközelítette a fejemben lévőt. Vagy másfelé ment le a nap, mint jó lett volna, vagy dombok takarták el, szóval nem volt egyszerű. Elragadtatás kísérte a repcsik távozását, - Menj fel a napba, a vérbe! – kiabálta Tibi bácsi, és meg is érdemeltük a jó zárást, mert túl voltunk egy forgatási szakaszon.

Egy hét szünet következett, a stáb szétszéledt. Persze a gyártás nem állt le, otthon mindig várt ránk a számítógép, ahol sokszor éjfél utánig íródtak az engedélykérő levelek, a diszpólapok, folyt a költségvetés-számítás, a száznyi telefon intézése, a következő napok menetrendjének, emberek és eszközök szállításának bonyolítása. Julival, a gyártásvezetővel mást sem csináltunk ezekben a hetekben, mint rakosgattuk össze a mozaikdarabkákat, amelyből összeállt egy működő filmforgatás személyi, tárgyi és anyagi feltételeivel. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, lévén végigéltem már pár hasonló folyamatot, de nem kalkuláltam bele azt, hogy ezúttal vidéken forgatunk, nem pedig lakóhelyünkön. És az ezzel járó plusz munka és energia bizony olykor meghaladta készleteinket. Azt sem sejtettük, hogy ezzel az első szakaszal egyúttal a könnyebb forgatási napokon vagyunk túl, a nehézségek még csak most kezdődnek.


Egy felhőtlen mosoly
Sipek Nicolas és Bernáth Zsolt
Félre a nyavalygással, mi történt azután?
Legelőször az időjárás húzta keresztül a számításainkat.
Magától értetődően kimentünk a helyszínre. Amikor elindultunk Dunaújvárosból még olyan híreket kaptunk, hogy Pesten nem esik, de már a reptéren szakadt az eső. Mit tehettünk egyebet: behúzódtunk a szállásunkra, és vártunk. A dolgot nehezítette, hogy aznapra statisztákat szerveztünk, akik menetrendszerűen meg is érkeztek, és így velünk együtt szobroztak a panzió előterében. Albert, szállásadónk olykor megjelent, és szokásos modorában firtatta, hogy mikor megyünk már el a francba. Nem áltattuk hiú reményekkel, és nem is hazudtoltuk meg magunkat: két óra híján egész nap ott maradtunk. Tomi elhozta laptopját, így unalmunkban vágni kezdtük a nyersanyagot. Korábban is bevittem már pár snittet az otthoni gépembe, és próbazenékkel néztem az összhangot. Milyen filmecske lesz ez? - gondolkodtam el talán először. Mint egy képeskönyv: tele van gyönyörű tájakkal, lassú, dialógus nélküli jelenetekkel, a két pilóta olyan dolgokról beszél, mint a vonzás törvénye, a mester-tanítvány viszony, felhőpárologtatás, ilyesmi. Mit fognak ehhez szólni az emberek?

Ezt még nem tudtuk meg, viszont azt igen, hogy mit szól hozzá a producerünk. Kari ugyanis meglátogatott minket, és ha már ott volt, belenézett a snittekbe. Arcára volt írva az elégedettség…

Délután kettőkör elállt az eső, kisütött a nap, mire azonnal kimentem a reptérre. Csodák csodája, a talaj szinte teljesen beszívta a nedvességet, és gyakorlatilag a terep készen állt a forgatásra. A két repülőgép pilótája nem volt ily derűlátó, de kötelességtudóan megjelentek és hozták a gépeket. Kihurcolkodtunk.


Régi barátok…
(jobbról balra: Túri lászló, Boda András, Szaksz Gabriella, Csanálosi Gábor és Juli)
Épp, hogy felállítottuk a fahrtsínt, riasztás érkezett a PO-2 pilóta rádiójára: azonnal haza kell repülni, mert vihar közeleg. Nem volt más választásunk, mint megadni magunkat az ég akaratának, fedél alá húzódni, és reménykedni a másnapban. Este megvacsoráztunk megszokott éttermünkben, ahol maga Tarkin kormányzó a Csillagok háborújából dolgozott pincérként (legalábbis rá emlékeztetett a figura). Modora túlszárnyalta szállásadónk nyersességét is, el is bocsátották a fiatalembert, mire legközelebb mentünk.

Második nap eső, harmadik nap azonban tudtunk végre forgatni. Illusztris közreműködők érkeztek az adott napi jelenetekhez. Szaksz Gabi, akivel először (és sajnos ezeddig utoljára) 2000-ben dolgoztunk együtt a Sohasevolt Glória című filmben, és aki mai napig meghatározó élményként emlegeti a közös munkát. Övé az egyetlen női szerep a filmben, eredetileg Juli játszotta volna, ám átadta a lehetőséget Gabinak. Vele érkezett Csanálosi Gábor és Boda András, akik szintén szerepeltek már korábbi filmjeinkben, valamint örök kabalánk, Túri Laci is befutott. Nélküle elképzelhetetlen a filmezés, 1995 óta tűnik fel alkotásainkban.

Vidám nap volt. Jól haladtunk, még akkor is, ha lemaradt egy jelenet a végén. Szórakoztató performance-nek is tanúi lehettünk, mikor is Rita a rendezőasszisztens térden állva varrogatta Gáspár Tibor nadrágját (sliccmagasságban), az eseményt fényképezőgépek és kamera is rögzítette. Viszont minden sikerek dacára csúszásban voltunk, mégpedig a két legnehezebb jelenettel. Így pótforgatási napokat kellett kitűzni, ami közel sem volt egyszerű dolog, lévén mindenki munkához, így kivehető szabadnapokhoz volt kötve, nem is beszélve arról, hogy növekedtek a költségeink.


Dóri szorgoskodik
Viszont egyelőre nem folytathattuk a reptéri felvételeket, tartani kellett magunkat az eredeti gyártási tervhez, így szülővárosunk felé vettük az irányt. Dunaújvárosban két napot töltöttünk, egy játszótéren kezdtük a munkát. Az éles hang felvételéről már korábban lemondtunk, lehetetlen volt a repülőzúgás, a motorzaj és egyéb zajok között használható hangot rögzíteni, de mégis meglepetésként ért minket, amikor a játszótéri felvétel alatt valaki porolni kezdte szőnyegét a parkban. Megkörnyékeztük a nénit, hogy halassza későbbre e tevékenységét, ám szinte azonnal újabb poroló érkezett a másik lépcsőházból. - A porolók száma konstans egy városon belül – közölte erre Boda András barátunk, aki nem játszott ugyan, de azért feltűnt szemlélődni. Így újra feladtuk a reményt hogy hasznos hangot vegyünk. Délután egy pincét kerestünk fel helyszín gyanánt, ott is ragadtunk éjfélig.

Másnap irány ismét az országút, felkerestünk egy büfét, felvettük a jelenetet, majd a két kisfiúval megnéztük a naplementét (megint) egy különös domboldalon, ahol örökzöldek nőttek. Itt derült ki, hogy elfelejtettünk kazettát hozni, így kénytelenek voltunk a kamerában lévő tíz perc szalagnyi időt beosztani. Majnem olyan volt, mintha celluloidra forgattunk volna: sok próba, kevés felvétel. Később persze felhők is jöttek, de sikerült, amit elterveztünk. Jöhetett a nagy nap: huszonnégy órás forgatás.

Ezt a helyszínt sikerült a legnehezebben megszerezni (egyébként ugyanaz volt, mint a legelső nap tömegjelenetének helyszíne), és jobbnak láttuk maradni egy teljes napig, mint később visszatérni. A stáb belement a dologba, így reggel nyolckor megérkeztünk, és berendezkedtünk. Erre a napra kaptunk egy agregátort is az éjszakai képekhez.


Tomi és a rosszul diszponált statiszták
Jöttek a tehenek szépen sorban. A reptéren birkanyáj jött statisztálni, itt marhák. Vicces volt, bár megkértük az állatok kísérőjét, hogy lehetőleg mellőzze a legeltetést arra a napra. Beindult a lótás-futás: fel a sziklára, le a szikláról. Miután felvettünk pár képet, felmerült a nagy probléma: melyik szereplő mikor milyen inget viselt? Ez nagyon fontos volt, mivel ugye hat nap történetét meséljük el folyamatában, viszont a jeleneteket nem kronológiai sorrendben rögzítettük még egy forgatási napon belül sem. Így a munka legelején elkezdtük naplószerűen vezetni, hogy melyik nap melyik ing van Richardon és Donon. Nem is kell mondani, hogy belekeveredtünk. Richard egyes jelenetekben a kamera előtt öltözött át, vagyis ezeken a napokon kétféle ing is játszott. Rita is jegyzetelt ez ügyben, Juli is, de a kettőjük jegyzete nem egyezett. Persze könnyű lett volna utánajárni a dolognak, ha bele tudunk nézni a korábban felvett snittekbe, de ott a pusztában nem volt nálunk laptop, sem egyéb e célra alkalmas berendezés. Így telefonálgatni kezdtünk haza. Tomi kedvesét hívta, hogy ugyan már nézzen bele a werkfotókba, és próbálja azonosítani Richard ingét. Gáspár Tibor is intézett egy telefont ez ügyben. Végül másfél óra után kiderült, hogy Rita jegyzete volt a helyes, mi pedig nekiláttunk felvenni egy képet – még egyszer, más ingben.

Jött a kedvenc jelenetem, persze ezt akkor még nem tudtam. Bár e forgatási naplóban igyekszem elkerülni, hogy a film történetének egyes elemeiről írjak, most mégis megteszem: Egy reggelen Richard magához tér egy vízióból, és előtte serpenyőben lángol a szénné égett bundáskenyér, amelyet korábban elkezdett sütni. Mindeközben Don flegmán borotválkozik pár méterrel arrébb, és hátra sem fordulva csorba kézitükrében nézi végig az eseményt. A néző ugyanazt fogja látni, mint Don: Richard eszmélve felborítja az egész sütőapparátust, a kenyér és a serpenyő még a földön is tovább ég. Ez a szerencsétlenkedés egy remek geg lett az egyébként nem túlságosan vidám filmben. Szerettem nagyon. Persze meggyújtani és lángolóra varázsolni a bundáskenyeret a kifogyóban lévő gázpalackkal és langyos olajjal már nem volt egyszerű, de Rita addig ügyeskedett, amíg sikerült a trükk.


Éjszakára készülődvén…
a kép bal szélén Illés Zsolt kollégánk
Estére megérkezett a nem nagyon várt viharfelhő. Kis híján ránk borította a lámpákat a hirtelen feltámadt szél, nosza rémülten telefonáltunk a meteorológiának jóslást kérve. Megnyugtattak, hogy ahol mi tartózkodunk, nem lesz eső. Máshol esett, mint utólag kiderült. Így dolgozhattunk. A szél azért keresztbetett itt-ott. Egy álomjelenetet próbáltunk felvenni, ahol is szükségünk volt némi füstre. A némi füstből akkora felhő lett, hogy olykor komolyan aggódni kezdtünk Márk miatt, aki a füst kellős közepén tartózkodott egy ágyban (a puszta közepén), és ha épp nem aludt, játszania kellett volna. Márk szerencsére kapott levegőt, a szél pedig úgy elvitte a füstünket a kamerának nem megfelelő irányba, hogy szívtuk a fogunkat. Amúgy is épp mélyponton volt az energiaszintünk, hajnali két óra lehetett, koromsötét volt, leszámítva a mi lámpáinkat, és kicsit lassú volt már mindenki.

Négy óra után került sor Gáspár Tibi bácsi lerészegedésére – legalábbis a szerep szerint. Ennekokán Tibor befűtött a kocsijába, beült és próbált. Mi pakoltunk, sínt építettünk, közben pedig harsány óbégatásokat hallottunk az autóból. Reggelre végeztünk, és pilledten vártuk, hogy megérkezzenek az autók, és elvigyék a mobil wc-t, az agregátort és a tengernyi cuccot.

Túléltük. Nehezebb már nem jöhet, gondoltam. Tévedtem.

Két napot a gyerekekkel töltöttünk ezután. Ellátogattunk egy csodaszép patak- illetve tópartra, hogy felvegyük a “vizenjárós” jelenetet. Ez alkalommal Matyi a maszkosunk készített egy szerkentyűt, amit be kellett vinnünk a tóba. Élmény volt. Harmadmagammal gatyára vetkőzve trógeroltuk be a fémkütyüt a nem túl meleg vízbe, Tomi persze kamerával vette az eseményt a partról. Remélem kihagyja majd a werkfilmből… Márknak már könnyű dolga volt, őt Tibi vitte be a nyakában a tó közepére. A két kisfiú ismét hozta önmagát, mint két energiabomba. Mire észbe kaptunk már a messze távolból hallottuk elmosódó hangjukat. Azután fogtak egy halat, pontosabban egy sikló szájából menekítették ki. Azért rájuk szóltunk, hogy ha már megmentették, talán ne felejtsék el vissza is dobni a vízbe…


Márk 14 éves lett – picit irigykedtünk…
Aznap volt Márk szülinapja. Készültünk: a tizennegyedik évébe lévő kamasz egy csokitortát kapott az étteremben, ahova a forgatás után mentünk. Úgy tűnt, örült neki… Viszont beindult a kesergés: Úristen, még csak most kezdtük el a forgatást, éppen hogy összejött a stáb és kezdtünk barátkozni, már vége is. De hát ez egy ilyen dolog, jött az utolsó nap a gyerekekkel: a víztorony.

A víztornyot szülővárosunktól nem messze találtuk, ez persze nem könnyítette meg a szállítást, hiszen a többieknek viszont le kellett utazniuk Pestről. Korábban már kaptunk kóstolót az elemekből: megszenvedtünk a nap miatt, a víz, a szél miatt, most jött a következő elem: a föld, pontosabban a por. A torony belsejének talaját vastag por borította, amelynek egy része rátelepedett az eszközeinkre. Végh Zoli megütközve szemlélte később a kamerát és tartozékait, majd finom utalást tett rá, hogy mielőtt visszavisszük a bérelt cuccokat, talán érdemes lesz kitisztítani őket.


Forgatás a toronyban
További nehézség volt, hogy a torony mind a négy szintjén forgattunk, és csupán keskeny létrák vezettek fel, így a technikai eszközöket kötélen húztuk fel az egyes szintekre. A nap végére tökéletesen elegünk lett az egészből. Kínunkban elkezdtük spontán interpretálni a magasban a The lion sleeps tonight című a capella dalt. Én kezdtem, majd csatlakozott Tomi és Viktor, végül az ilyesmit soha ki nem hagyó Csanálosi Gáborral lett teljes a produkció. Ha már nem lesz lehetőségünk filmezni, összeszedem a csapatot, és alakítunk egy énekegyüttest…

És eljött a legnehezebb nap. Nem árulom el, hogy mit vettünk fel aznap, remélhetőleg a néző nem veszi majd észre, hogy melyik jelenet született a – számomra – legnehezebb körülmények között. Azzal vigasztalom magam, hogy nem lehet minden tökéletes, ahhoz, hogy értékeljük a jól sikerült napokat, meg kell élnünk a rosszat is. Hát ez a nap az volt. Pedig minden stimmelt. Jöttek, akiknek jönniük kellett, a nap sütött (talán túl erősen is), mégsem működött valami. Fizikailag és lelkileg is pocsékul éreztem magam, és volt egy pont, amikor azt mondtam: ez most nem megy. Megváltásként fogadtam az estére érkező vihart, ami idő előtt lecsapózta a forgatást.

Tomival ketten mentünk légifelvételeket készíteni egy vasárnapon. Felszállt a Gerle és a PO-2, mi pedig egy harmadik repülőgépből filmeztük a mozgásukat. Rá kellett jönnünk, hogy ez egy külön szakma, egyébként. Tomi tessék-lássék beszíjazva előre a Cessnába, az ajtó eltávolítva, hogy tudjon kamerázni, és repülünk kétszázzal. Ordít a szél, dől a gép, én a hátsó ülésen, biztonságban is frászt kaptam, hát még Tomi, aki előtt pár dőlésnél nem volt más, mint a szédítő magasság. De hát hogy ismét idézzem Tibi bácsit: “nehéz szakma…”


Az utolsó forgatási nap
Gábor nem csoda, hogy elfáradt
A kész snitteket látva eltűnődtünk, hogy megismételjük-e az egészet, vagy pedig számítógépes grafikusokkal rajzoltassuk meg az összes repülős jelenetet. Komoly dilemma volt, mert bár a mi felvételeink szépek voltak és valódiak, egy bajuk volt: lassúak a gépek. A két repcsi százzal suhant, a mi gépünk kétszázzal, és bizony sokszor tűnt úgy, hogy Richard és Don nem repül, hanem lebeg a levegőben. Nagy volt a kísértés, hogy csináltassunk a grafikusokkal száguldó repcsiket, mint a Top Gunban. De végül úgy döntöttem, hogy legyen valódi a repülés, még ha az amerikai filmekhez szokott közönség csalódik is kissé. Az Illúziók nem egy repülős film, még ha két pilótáról is szól. A repülés itt szimbólum, de nem ez a lényeg. Úgyhogy amit a néző látni fog a filmen, az valódi légifelvétel, nem számítógépes trükk. Don és Richard nem fog észtveszejtve száguldozni.

Már csak egy nap volt hátra, készültünk hát rendesen. Mindössze egy jelenet illetve pár pótolnivaló kép maradt utoljára. Ezúttal minden működött. Nem kellett kapkodni, felvettünk mindent, este kijöttek még a reptérre azok is, akik aznap nem játszottak, merthogy csoportkép készült, és búcsúvacsora zárta a munkát és a nyarat.

Hogy éreztem magam a végén? A csapat szétszéledt, mindenki visszatért a civil munkájához. Várt ránk a vágás. Számomra végetért majd’ egy éves munka a Márkkal való első ötleteléstől kezdve az írásig, a helyszín- és szereplőkeresésen át a forgatásokig. Végre kitakaríthattam otthon, nem kellett már átbukdácsolnunk a kellékeken, a jelmezeken, a dossziékon, a táskákon.

Nem tudtam, milyen lesz a film. Már elkezdte élni önálló életét, ahogyan az elején sejtettem. Láttam a képeket, a szereplők játékát, sejtettem: a zene még rádob pár lapáttal a dologra, de ott és akkor nem tudtam megjósolni, hogy mit alkottunk. Azt reméltem, hogy mindazok, akik a filmben dolgoztak, emlékezetes élményként könyvelik majd el ezt a nyarat.